// AdSense kód

Séta a Sóstói erdőben

Az áprilisi sétát előre hozva, a „Séta. Társaság. Egészség” lelkes csapata elfogadta a kihívást és március 31-én csatlakozott a Magyar Honvédség megalakulásának 175. évfordulója alkalmából, a Sóstói erdőben tartott rendezvényhez. Szép, tavaszias időben, jó hangulatban telt a séta, amely során az erdőhöz kapcsolódó legendákat, történeteket idéztem.

1

„A városoknak is vannak meséik, mint az embereknek. Nyíregyháza vezet a mesemondásban.” A Nyírség és a Sóstó szerelmese, Krúdy Gyula 1924-ben fogalmazta meg ezt a mondatot, amit igazol a Sóstói erdő keletkezéséhez kapcsolódó, bizonyára már minden nyíregyházi által ismert legenda a makkról és a mákról. E történetnek a Szohor Pál által lejegyzett változatát ismertettem sétánk első megállóhelyén.

„A város északi karja százados tölgyerdővel ölelkezik össze. Talán a városnak is szervei vannak, s e sötétzöld lombtenger: a mi ziháló tüdőnk. Telepítése körül homály terjeng, miként a nap se tud áttörni csipkés szélű levélpalástján. Gyermekmese mondja, hogy e föld régi gazdája – Károlyi Ferenc gróf – külföldi útjáról levelet írt a nyíri földek ispánjának. Mák táblákat látott valahol Bretagne-ban s meg akarta honosítani birtokán e jövedelmező termelési ágat. De az írás mestersége akkor még lúdtollal remekelt, s a normann lúd tollával papírra vetett sorokat olyan nehezen betűzte ki a nyírségi ispán magyar szeme. Meg a tinta is megfakult a régi posta hosszú útján.

Parancsot adott levelében a földek ura, hogy az uradalmi cselédséggel 1000 holdat vessenek be mákkal. Nosza, hamar gyűjteni kezdték az ecsedi erdőségek makkját és bőviben volt a parlagon heverő televény föld, tavaszra tölgylevélkék milliárdja bújt ki a földből katonás rendben s azóta két évszázad során hívogatja enyhet adó sűrűjébe a majálisi gyermeksereget. A normann lúd tollával írt mákot makknak olvasta a nyíri ispán s most itt pompázik 1000 hold tölgyerdő, a mi ziháló tüdőnk.” (Szohor Pál)

DSC 0859

A következő állomáson azonban kiderült a valóság: a Sóstói-erdő ősi, természetes eredetű, minden bizonnyal egyike a nyírségi őserdők kevés számú maradványának. Első ábrázolása látható a II. József által elrendelt, 1784-es I. katonai felmérés térképein. Az akkor még 600 hektárnyi terület a 19–20. század fordulójára 500 hektárra csökkent, majd a város további terjeszkedése újabb épületeket emelt (pl. főiskola, kórház), így ma a területe alig 350 hektár. Ennek egyharmadát idős kocsányos tölgyesek alkotják, de megtalálható itt még erdei- és feketefenyő, juharlevelű platán, madárcseresznye, juhar, hárs, kőris, szil, csertölgy, szomorú fűz és természetesen a „Nyírség aranya”, a fehér akác is.

DSC 0896

A hallgatóságot Krúdy Gyula leírásával hoztam vissza a valóságból a mesélő Sóstói erdőbe.

„Gyönyörű volt ez a régi sóstói erdő. Még alig vágtak benne fát és a százesztendős tölgyek templomi ívei alatt keskeny gyalogösvények kanyarogtak, amely ösvényeken legfeljebb a szerelmesek és a nyulak, rókák fordultak meg. A kocsinyom mérföldnyi távolságban haladt, mint valami homályos alagúton, összeborult tölgyek alatt, de az alagút végén, az erdő végén az égboltozat világoskék kapuja mutatkozott a messziségben, mintha ott kezdődne a paradicsom. Hiszen paradicsom is volt az a kapu a sötét erdőn át tévelygőnek, az útban elfáradtnak, megszomjazottnak. Azon a kapun túl feküdt a sóstói fürdőcske ásványvíz szagú vendéglője, ahol a legnagyobb étvággyal volt szokás enni, a legmohóbb szomjúsággal inni és a májustól októberig tartó majálisokon a legduhajabb kedvvel mulatni. A mulatság hevében néha belepottyantak az emberek a partról a tóba, de senkinek sem történt semmi baja, mert a tó vize ihatatlanul sós volt.” (Krúdy Gyula)

DSC 0870

Sétánk harmadik megállásán a Kneipp-sétány névadójáról beszéltem. Az erdő egyik sétányát nevezte el róla a város 2013-ban. Sebastian Kneipp a 19. században élt német katolikus pap volt, aki lelkészi hivatását természetgyógyászati tevékenységgel egészítette ki. A Kneipp-kúráról a jelenlévők többsége is hallott már, mint ahogy Krúdy korában is ismerték. Ők voltak a nyíregyházi beduinok, akiknek az érdekes és megmosolyogtató története olvasható a sétány kihelyezett tábláin. Ezt idéztem én is:

„No, ez a sóstói fürdő volt a nyíregyházi kneipisták központja. Idáig sétáltak reggelenként a doktor vezénylete alatt a nyugalmazott törvényszéki bírák és más penzionált emberek, akiknek tudvalevőleg legtöbb idejük van arra, hogy az egészségükre gondot fordítsanak. Visszavonult kereskedők, vagyonuk kamataiból éldegélő idősebb urak csatlakoztak a reggeli búcsújáráshoz. És a korán kelő környékbeli parasztok, vincellérek már lassan megszokták, hogy a nyíregyházi törvényszék elnökét és más előkelő úriembereket térdig felgyűrt nadrágban, mezítláb lássák mendegélni a harmatos fűben.

Ekkor következett el azonban az a híres "nyíregyházi reform", amelyről még manapság is beszélnek azok, akik a wörishofeni plébános gyógymódjának hódolnak.

- Minek a felesleges ruha az ember testén? - monda Ungerleider doktor. - A ruha csak elzárja előlünk a levegőt. Vessük le ruhánkat kúrázás közben.

Néhány öregúr, akiknek már minden nap drága volt élete meghosszabbításából, nyomban hallgatott a doktor tanácsára. Levetették ruháikat, amikor a sétát megkezdték és anyaszűz mezítelenül vonultak, végig a harmatos erdőn. Ugráltak, virgonckodtak, mint fiatal csikók, sőt felmásztak a fákra és ott tornáztak, kiáltoztak. Úgy éltek, mint az ősemberek.

A hatóságokhoz mind több panasz érkezett, hogy a hetivásárra igyekvő fehérnépek a sóstói erdőn mezítelen emberekkel találkoznak, sőt egyszer a haragos vincellérek furkósbotokkal támadtak neki a szenvedélyes kneipistáknak.

Mit tett erre a hatóság? Külön gyalogutakat jelölt ki, ahol a ruhában járó embereknek szabad a város felé közlekedni, magát a nagy erdőt pedig meghagyta Kneip páter követőinek, a mezíteleneknek.

(Nem is lett volna soha semmi baj a dologból, ha egyszer arra nem vetődik egy sátoralja cigány, akik az urak csomóba rakott ruháit szó nélkül magukkal vitték. Az erdei kerülők késő estig járták a várost, amíg mindenkinek megfelelő ruhaneműt hoztak.) (Krúdy Gyula)

DSC 0879

A következő megálló során az erdőhöz kötődő néhány érdekes történetről beszéltem. Elsőként a nyíregyházi cserkészeket említettem, akik a két világháború közötti időben gyakran és szívesen portyáztak az erdőbe, sőt kerületi nagytábort is rendeztek benne. A budapesti Lóczy cserkészcsapat táborozásának emlékét a Lóczy-domb elnevezése őrzi.

Egy 1929-ben történt diákpárbajról a Friss Újság a címlapján számolt be. Ezt szó szerint megosztottam a sétálókkal:

„Érdekes diákpárbaj zajlott le a napokban Nyíregyházán. Két diák tavaly közös hónapos szobában lakott és ahogy ez már történni szokott, „halálosan” beleszerettek a házikisasszonyba. Közben vakációra mentek, ahonnan most tértek vissza. Véletlenül megmutogatták egymásnak a kisasszony leveleit, amelyeket külön-külön írt nekik, így hát kipattant a féltve őrzött és szívük mélyén rejtegetett titkuk. Elhatározták, hogy annak rendje és módja szerint megvívnak szerelmükért. Segédeket választottak és kiindultak a sóstói erdőbe. Az erdőben a két diák levetkőzött, majd a szokásos mód elintézése után a vezető segéd eltűnt s pár pillanat múlva két egyforma nagyságú és vastagságú mogyoróvesszővel került elő a bozótból. A furcsa párbajeszközöket a bősz ellenfelek markába nyomták és pár pillanat múlva felhangzott a rajta. A furcsa párbaj úgy ért véget, hogy a két szerelmes diák kék sebekkel bontott testtel nyalt el a gyepen. A párbaj után kibékültek, miután mogyorófavesszővel sikerült egymásból a diákszerelmet kiverni”. (Friss Újság, 1929. 09. 25. 1.)

DSC 0884

Sajnos szomorú események is köthetők az erdőhöz. Lejegyeztek innen öngyilkosságot, eltűnt leányt, itt fogtak el egy környéket fosztogató cigánybandát, 1944-ben pedig ide csalogatták fagyűjtésre az embereket, akiket aztán messzire vittek málenkij robotra. A hangulatot egy nótával oldottam, no nem énekelve, csak felolvasva, melyben az erdőhöz kötődve kiáltotta világgá Szabó Gyula, hogy Horváth Jolánt szereti.

DSC 0899

Mai sétánk utolsó állomásán Vietórisz József versével búcsúztunk a Sóstói erdőtől.

Sóstó (1942)

Szeretem az erdőt,
A nyírségi erdőt
Dalos madarával;
Szeretem a rétet,
A szabolcsi rétet
Tarka virágával.

Hazánk drágagyöngye
Ott is, hol göröngye
Csupa homokhordás;
Sóstónk dombok alján,
Mint egy fiatal lány,
Csupa erőforrás.

Ide hív üdülni
S munkára hevűlni
E szent föld, ez áldott:
Életadó keblén
Mintha átölelném
Az egész világot.

Minden enyém itten,
Amit a jó Isten
Kedvében teremtett;
Én érzem legjobban,
Ami benne dobban:
A teremtő lelket.