Séta a Sóstói erdőben
Az áprilisi sétát előre hozva, a „Séta. Társaság. Egészség” lelkes csapata elfogadta a kihívást és március 31-én csatlakozott a Magyar Honvédség megalakulásának 175. évfordulója alkalmából, a Sóstói erdőben tartott rendezvényhez. Szép, tavaszias időben, jó hangulatban telt a séta, amely során az erdőhöz kapcsolódó legendákat, történeteket idéztem.
„A városoknak is vannak meséik, mint az embereknek. Nyíregyháza vezet a mesemondásban.” A Nyírség és a Sóstó szerelmese, Krúdy Gyula 1924-ben fogalmazta meg ezt a mondatot, amit igazol a Sóstói erdő keletkezéséhez kapcsolódó, bizonyára már minden nyíregyházi által ismert legenda a makkról és a mákról. E történetnek a Szohor Pál által lejegyzett változatát ismertettem sétánk első megállóhelyén.
„A város északi karja százados tölgyerdővel ölelkezik össze. Talán a városnak is szervei vannak, s e sötétzöld lombtenger: a mi ziháló tüdőnk. Telepítése körül homály terjeng, miként a nap se tud áttörni csipkés szélű levélpalástján. Gyermekmese mondja, hogy e föld régi gazdája – Károlyi Ferenc gróf – külföldi útjáról levelet írt a nyíri földek ispánjának. Mák táblákat látott valahol Bretagne-ban s meg akarta honosítani birtokán e jövedelmező termelési ágat. De az írás mestersége akkor még lúdtollal remekelt, s a normann lúd tollával papírra vetett sorokat olyan nehezen betűzte ki a nyírségi ispán magyar szeme. Meg a tinta is megfakult a régi posta hosszú útján.
Parancsot adott levelében a földek ura, hogy az uradalmi cselédséggel 1000 holdat vessenek be mákkal. Nosza, hamar gyűjteni kezdték az ecsedi erdőségek makkját és bőviben volt a parlagon heverő televény föld, tavaszra tölgylevélkék milliárdja bújt ki a földből katonás rendben s azóta két évszázad során hívogatja enyhet adó sűrűjébe a majálisi gyermeksereget. A normann lúd tollával írt mákot makknak olvasta a nyíri ispán s most itt pompázik 1000 hold tölgyerdő, a mi ziháló tüdőnk.” (Szohor Pál)
A következő állomáson azonban kiderült a valóság: a Sóstói-erdő ősi, természetes eredetű, minden bizonnyal egyike a nyírségi őserdők kevés számú maradványának. Első ábrázolása látható a II. József által elrendelt, 1784-es I. katonai felmérés térképein. Az akkor még 600 hektárnyi terület a 19–20. század fordulójára 500 hektárra csökkent, majd a város további terjeszkedése újabb épületeket emelt (pl. főiskola, kórház), így ma a területe alig 350 hektár. Ennek egyharmadát idős kocsányos tölgyesek alkotják, de megtalálható itt még erdei- és feketefenyő, juharlevelű platán, madárcseresznye, juhar, hárs, kőris, szil, csertölgy, szomorú fűz és természetesen a „Nyírség aranya”, a fehér akác is.
A hallgatóságot Krúdy Gyula leírásával hoztam vissza a valóságból a mesélő Sóstói erdőbe.
„Gyönyörű volt ez a régi sóstói erdő. Még alig vágtak benne fát és a százesztendős tölgyek templomi ívei alatt keskeny gyalogösvények kanyarogtak, amely ösvényeken legfeljebb a szerelmesek és a nyulak, rókák fordultak meg. A kocsinyom mérföldnyi távolságban haladt, mint valami homályos alagúton, összeborult tölgyek alatt, de az alagút végén, az erdő végén az égboltozat világoskék kapuja mutatkozott a messziségben, mintha ott kezdődne a paradicsom. Hiszen paradicsom is volt az a kapu a sötét erdőn át tévelygőnek, az útban elfáradtnak, megszomjazottnak. Azon a kapun túl feküdt a sóstói fürdőcske ásványvíz szagú vendéglője, ahol a legnagyobb étvággyal volt szokás enni, a legmohóbb szomjúsággal inni és a májustól októberig tartó majálisokon a legduhajabb kedvvel mulatni. A mulatság hevében néha belepottyantak az emberek a partról a tóba, de senkinek sem történt semmi baja, mert a tó vize ihatatlanul sós volt.” (Krúdy Gyula)
Sétánk harmadik megállásán a Kneipp-sétány névadójáról beszéltem. Az erdő egyik sétányát nevezte el róla a város 2013-ban. Sebastian Kneipp a 19. században élt német katolikus pap volt, aki lelkészi hivatását természetgyógyászati tevékenységgel egészítette ki. A Kneipp-kúráról a jelenlévők többsége is hallott már, mint ahogy Krúdy korában is ismerték. Ők voltak a nyíregyházi beduinok, akiknek az érdekes és megmosolyogtató története olvasható a sétány kihelyezett tábláin. Ezt idéztem én is:
„No, ez a sóstói fürdő volt a nyíregyházi kneipisták központja. Idáig sétáltak reggelenként a doktor vezénylete alatt a nyugalmazott törvényszéki bírák és más penzionált emberek, akiknek tudvalevőleg legtöbb idejük van arra, hogy az egészségükre gondot fordítsanak. Visszavonult kereskedők, vagyonuk kamataiból éldegélő idősebb urak csatlakoztak a reggeli búcsújáráshoz. És a korán kelő környékbeli parasztok, vincellérek már lassan megszokták, hogy a nyíregyházi törvényszék elnökét és más előkelő úriembereket térdig felgyűrt nadrágban, mezítláb lássák mendegélni a harmatos fűben.
Ekkor következett el azonban az a híres "nyíregyházi reform", amelyről még manapság is beszélnek azok, akik a wörishofeni plébános gyógymódjának hódolnak.
- Minek a felesleges ruha az ember testén? - monda Ungerleider doktor. - A ruha csak elzárja előlünk a levegőt. Vessük le ruhánkat kúrázás közben.
Néhány öregúr, akiknek már minden nap drága volt élete meghosszabbításából, nyomban hallgatott a doktor tanácsára. Levetették ruháikat, amikor a sétát megkezdték és anyaszűz mezítelenül vonultak, végig a harmatos erdőn. Ugráltak, virgonckodtak, mint fiatal csikók, sőt felmásztak a fákra és ott tornáztak, kiáltoztak. Úgy éltek, mint az ősemberek.
A hatóságokhoz mind több panasz érkezett, hogy a hetivásárra igyekvő fehérnépek a sóstói erdőn mezítelen emberekkel találkoznak, sőt egyszer a haragos vincellérek furkósbotokkal támadtak neki a szenvedélyes kneipistáknak.
Mit tett erre a hatóság? Külön gyalogutakat jelölt ki, ahol a ruhában járó embereknek szabad a város felé közlekedni, magát a nagy erdőt pedig meghagyta Kneip páter követőinek, a mezíteleneknek.
(Nem is lett volna soha semmi baj a dologból, ha egyszer arra nem vetődik egy sátoralja cigány, akik az urak csomóba rakott ruháit szó nélkül magukkal vitték. Az erdei kerülők késő estig járták a várost, amíg mindenkinek megfelelő ruhaneműt hoztak.) (Krúdy Gyula)
A következő megálló során az erdőhöz kötődő néhány érdekes történetről beszéltem. Elsőként a nyíregyházi cserkészeket említettem, akik a két világháború közötti időben gyakran és szívesen portyáztak az erdőbe, sőt kerületi nagytábort is rendeztek benne. A budapesti Lóczy cserkészcsapat táborozásának emlékét a Lóczy-domb elnevezése őrzi.
Egy 1929-ben történt diákpárbajról a Friss Újság a címlapján számolt be. Ezt szó szerint megosztottam a sétálókkal:
„Érdekes diákpárbaj zajlott le a napokban Nyíregyházán. Két diák tavaly közös hónapos szobában lakott és ahogy ez már történni szokott, „halálosan” beleszerettek a házikisasszonyba. Közben vakációra mentek, ahonnan most tértek vissza. Véletlenül megmutogatták egymásnak a kisasszony leveleit, amelyeket külön-külön írt nekik, így hát kipattant a féltve őrzött és szívük mélyén rejtegetett titkuk. Elhatározták, hogy annak rendje és módja szerint megvívnak szerelmükért. Segédeket választottak és kiindultak a sóstói erdőbe. Az erdőben a két diák levetkőzött, majd a szokásos mód elintézése után a vezető segéd eltűnt s pár pillanat múlva két egyforma nagyságú és vastagságú mogyoróvesszővel került elő a bozótból. A furcsa párbajeszközöket a bősz ellenfelek markába nyomták és pár pillanat múlva felhangzott a rajta. A furcsa párbaj úgy ért véget, hogy a két szerelmes diák kék sebekkel bontott testtel nyalt el a gyepen. A párbaj után kibékültek, miután mogyorófavesszővel sikerült egymásból a diákszerelmet kiverni”. (Friss Újság, 1929. 09. 25. 1.)
Sajnos szomorú események is köthetők az erdőhöz. Lejegyeztek innen öngyilkosságot, eltűnt leányt, itt fogtak el egy környéket fosztogató cigánybandát, 1944-ben pedig ide csalogatták fagyűjtésre az embereket, akiket aztán messzire vittek málenkij robotra. A hangulatot egy nótával oldottam, no nem énekelve, csak felolvasva, melyben az erdőhöz kötődve kiáltotta világgá Szabó Gyula, hogy Horváth Jolánt szereti.
Mai sétánk utolsó állomásán Vietórisz József versével búcsúztunk a Sóstói erdőtől.
Sóstó (1942)
Szeretem az erdőt,
A nyírségi erdőt
Dalos madarával;
Szeretem a rétet,
A szabolcsi rétet
Tarka virágával.
Hazánk drágagyöngye
Ott is, hol göröngye
Csupa homokhordás;
Sóstónk dombok alján,
Mint egy fiatal lány,
Csupa erőforrás.
Ide hív üdülni
S munkára hevűlni
E szent föld, ez áldott:
Életadó keblén
Mintha átölelném
Az egész világot.
Minden enyém itten,
Amit a jó Isten
Kedvében teremtett;
Én érzem legjobban,
Ami benne dobban:
A teremtő lelket.