Kovács Sándor:
Honfoglalásunk hét emlékműve
Kovács Sándor nevéről eddig elsőként Kárpátalja nevezetességei jutottak eszembe, hiszen ő a szerzője a Kárpátaljai útravaló és a Kárpátalja kincsei című köteteknek is, amelyeket már nagy élvezettel és haszonnal forgattam. Így már szinte ismerősként és nagy izgalommal vettem kezembe a Honfoglalásunk hét emlékműve című kötetét is. Egy kellemes délutáni vagy esti kikapcsolódást is szolgálhat ez a szép kiállítású kötet, de annál természetesen jóval több. Főleg azoknak igazi csemege, akiket érdekel a történelmi múltunk, és különösen érdeklődnek azon emlékművek története iránt, amelyeket azért emeltek, hogy ennek a múltnak méltó és örök emléket állítsanak.
A szerző a honfoglalás ezredéves ünnepségének a korába repít vissza bennünket és sorra mutatja be azokat az emlékjeleket és sorsukat, amelyeket e szép évforduló alkalmából országszerte emeltek. Elsőként, mintegy bevezetőként, ráhangolódásként bemutatja azt a problémakört, amelyet az 1890-es években többen is körbejártak, hogy ti. mikor is történt a honfoglalás, hiszen jó volna a tervezett ünnepségeket egy évszámhoz kötni. Az 1894-es évszám a közelisége miatt bukott meg, de a kijelölt 1895 is így járt, mivel a munkálatok nem a kellő ütemben haladtak. Maradt hát 1896, amelyet aztán a történelemkönyvek is rögzítettek a honfoglalásunk idejeként 896-ot megjelölve. (Ezt mára 895–900-ra pontosították. Mindenesetre érdekes adalékként a történelemórákon ezt meg lehet említeni, hogyan született meg egy fontos történelmi esemény évszáma.) Ebből az időszakból bukkan fel Thaly Kálmán neve, aki a Függetlenségi Párt képviselőjeként az országgyűlésben nagy hasznát vehette történészi hivatásának, hiszen ő volt az, aki javasolta, hogy hol és miért éppen ott állítsák fel ezeket az emlékjeleket. (A nevével 10 évvel később, Rákóczi hamvainak a hazahozatalakor találkozunk ismét, amikor szintén nagyon fontos szerepet játszott az ünnepségek előkészítésében.) 1891 decemberében javasolja az országgyűlésnek, hogy a millenniumi ünnepre maradandó emlékműveket állítsanak. Indoklásában kifejti, hogy „más nemzetek történelmi momentumaikat állandó, oly emlékekkel is megörökítik, a melyek az ő nemzeti és állami eszméjüknek is kifejezése.” (Német alkotásokat és a zágrábi Jellasics szobrot említi példaként.) „Megvallom, szeretnék már oly szobrot is, amely a magyar állameszme rendíthetetlenségét kifejezze és annyifelé vágjon, ahány felől ő felé vágnak, úgy vágjon, mint Magyarország királya a koronázás alkalmával a négy égtáj felé vág.” Így fogadja majd el az országgyűlés 1894-ben, hogy maradandó emlékek állíttassanak: 1. a munkácsi várhegyen, 2. a nyitrai Zobor-hegyen, 3. a dévényi vár romjain, 4. Pannonhalmán, 5. a zimonyi várhegyen, 6. Pusztaszeren és 7. a brassói Czenk-hegy ormán. Az emlékművek pontos helyének kijelölésével a kormány az ötletgazda Thaly Kálmánt bízta meg, aki Berczik Gyulával, az emlékművek tervezőjével 1895-ben be is járta a kijelölt helyeket. Az országgyűlés pedig 1896-ban szentesítette a honalapítás ezredik évfordulójának megörökítésére alkotandó emlékműveket.
E tényszerű és szükséges bevezető után a szerző sorra bemutatja a létesített emlékeket. A bemutatást a helyszín és annak történelmi vonatkozásainak a felvázolásával kezdi. Ez ad keretet és indoklást annak, hogy Thaly Kálmán miért oda szánta az emlékművet. Majd beszámol az emlékmű létesítésének a körülményeiről, az alapkőletételi és avatási ünnepségekről (elsősorban a Vasárnapi Újság híradásai alapján), részletesen leírja magát az emlékművet és végül beszél annak (többnyire szomorú) sorsáról. A leírásokat a szerző saját fotói, ill. korabeli fotók (elsősorban képeslapok) teszik elevenné, színesebbé.
Fájdalommal olvashatjuk és rögzíthetjük ismét azt a tudást, hogy mivel a hét emlékműből öt a trianoni békediktátum után idegen földre került, így azokat elpusztították. Az örök időkre szánt emlékek nem bizonyulhattak tehát maradandónak! Ezért is értékes Kovács Sándor kiadványa, mert kötetével emléket állít az elpusztított emlékműveknek is. És hogy mindezekért ne csak a trianoni döntéshozókat okolhassuk, kiderül a kötetből, hogy a pannonhalmi ezredéves emlékmű részbeni pusztulását emberi hanyagság okozta: nem megfelelően oldották meg a csarnok fölötti vízelvezetést és gyenge minőségű habarcsot használtak. (Bár ha nincsenek ezek a hibák, nem tudom, hogy a Szentkorona másolatával ékesített kupola a kommunista években meddig dacolhatott volna a kor elvárásaival?)
A brassói millenniumi emlékoszlopot pedig még Trianon előtt elpusztították: 1913-ban dinamittal próbálták felrobbantani, majd az így okozott rombolást egy vihar tette teljessé még ugyanebben az évben. Bár kezdeményezték az emlékmű helyreállítását, de az már pár év múlva már nem volt időszerű.
Örömmel számol be a szerző arról, hogy a munkácsi emlékművet sikerült újjáépíteni. Hála a munkácsi születésű Pákh családnak, ma újra turul óvja a várat, s talán Kárpátalja magyarságát is. E szerző e sorsot reméli a többi emlékműnek is. Ha ez mégsem sikerülne, akkor is van egy javaslata a számunkra, amelyet a dévényi emlékmű leírásakor oszt meg velünk: „Az ember azonban nemcsak a szemével lát, hanem a szívével és a lelkével is. A dévényi vár fokán lelki szemeivel építse hát fel mindenki a saját millenniumi emlékoszlopát, egy olyan emlékművet, melyet emberi kéz nem rombolhat le, mivel nem kőből, hanem nemzeti érzésekből épül, és örökké állni fog.” Tegyük ezt ne csak a dévényi, hanem minden egyes elpusztított emlékmű romjainál állva!
2011. december 27.
(Kovács Sándor: Honfoglalásunk hét emlékműve. Romanika Kiadó, Budapest, 2010. 112 p.)