A református templom

A Nyíregyháza-Városi Református Egyházközség Kálvin téri templomának kettős jubileumára, az alapkőletétel 150. és a felszentelés 140. évfordulójára emlékeztek július 2-án, a vasárnapi istentiszteletek keretében. Az énekek, a vers és az igehirdetés középpontjában az Úrnak szentelt hajlék állt, amely immár 140 éve szolgálja a gyülekezetet. Ilyés Gábor helytörténész ebből az alkalomból idézte fel a templomépítés időszakát és a szentelés napját.

Lukács Ödön várostörténeti monográfiájában megemlíti, hogy a 17. sz. első éveiben már egész Nyíregyháza a reformáció híve volt. Ugyanő iktari Bethlen Istvánt (1582–1648) nevezi meg a református egyház első védurának, aki tetemes javadalmazással járult hozzá a prédikátor fizetéséhez. A 17. sz. közepén Nyíregyháza a tekintélyesebb reformált egyházak közé tartozott, később azonban zaklatások érték, pusztulásnak indult, de nem szűnt meg. A 18. sz. második feléből a régi templom renoválására vannak adatok.

A "Nyírség ősrégi egyháza" - A templomot a 13. század 2. felében emelték, 1873 tavaszán bontották le

1858-ban kb. 15 ezer fővel bír a város, ebből mintegy ötszáz a helvét hitvallást követő. Ekkor az egyház vezetői egy országos gyűjtésre buzdító körlevelet bocsátottak ki, melyben új iskola építésére és a templom „tágasbítására” várták az adományokat. Hamarosan már egy új templom építésében gondolkodtak. 1862-ben a téglavettetést is elhatározták, sőt 1865-ben terv is készült, azonban a pénzalap alig gyarapodott. Az események 1870-től gyorsultak fel, amikor Lukács Ödönt választották meg a gyülekezet lelkészének. Ugyanebben az évben Melhouse János elkészítette az új templom terveit és 1873 tavaszán lebontották a régi templomot. „Könnyes szemmel jártak-keltek az egyház vénei a bontás alatt lévő kis templom körül, a szó teljes értelmében könnyek között temették, siratták azt el”. Az építési munkálatokkal Szabó Márton és Styevanyik István vállalkozókat bízták meg. 1873. május 21-én, áldozócsütörtök ünnepén tartották az alapkőletételi ünnepélyt, amelyen Révész Bálint püspök is megjelent.

Az alapkőbe elhelyezett emlékiratban röviden összefoglalták az ótemplom történetét, a jelenlegi építésére tett erőfeszítéseket majd végezetül felsorolták az egyházmegye, a helyi egyházak és a város tisztikarának névsorát. Áldást kívántak az ismeretlen utódokra, majd bíztatták őket: „Ismeretlen Utódok! Kik az általunk nagy áldozatokkal összehordott templomfalakat birtokolni fogjátok, legyetek megáldva mindenkor nemes törekvéseitekben. Mi nem hagyhatunk ugyan örök időkre elragyogó magasztos nyomokat magunk után, nagy küldetésünket csak törekszünk megoldani, de a hozzánk tapadt emberi gyarlóság miatt végkép meg nem oldhatjuk. — Tiétek a jövendő, vállainkról evangéliumi egyházunk „gyönyörűséges igáját”, az emberiség szellemi fejlesztésének nagy munkáját fiainkra, ők nemzedékről-nemzedékre örökségképen végre reátok hagyják. Küzdjetek ti is bátran és rendületlenül! E falak között találkozni fogtok szellemeinkkel, mint ahogy vezérelnek minket is nagy törekvéseinkben, dicső apáink, vallásunk apostolainak nagy szellemei. A mi hamvainkat szétszórja nemsokára az idő, de hisszük, sőt tudjuk, hogy nemes eszméink, melyeket a Krisztus nevében, a szabadság, felvilágosodás és köztökéletesedés érdekében hangoztatunk, megállnak mindörökké, s a közös czélhoz közelebb segélik az emberiséget. Legyetek ti is ezeknek buzgó apostolai, hogy evangéliumi szabad anyaszentegyházunk emelkedhessék fényben, nagyságban, tisztaságban és méltóságban. Ne kicsinyeljétek a mi áldozatainkat, de tegyetek ti többet; századok és ezredek elmúlása után hisszük tökéletesebb lesz a világ, s ti többet tehettek az egyház anyagi és szellemi építésére. Isten a mi bizodalmunk tornya, hogy úgy leszen. Ámen.”

Az alapkőletételt követő munkálatoknak köszönhetően, 1873-ban tető alá hozták a még torony nélküli templomot, amelyben 1874. január 1-én meg is tartották az első istentiszteletet. Nagy öröm volt ez a gyülekezet életében, amely az isteni gondviselésben bízva mindent meg is tett, hogy a templom végre teljesen felépüljön.

Három évvel később kikövezték és székeket készíttettek bele. 1882-ben Melhouse János tervei alapján, Király Sándor helyi építészvállalkozó kivitelezésében augusztusban kezdtek hozzá a munkálatokhoz és a következő hónapban már tető alá is hozták a tornyot, amelynek tetejére 1882. szeptember 24-én gömböt és csillagot helyeztek. Ezen a napon a templom előtti teret „beláthatatlan sokaságú közönség”, mintegy 5–6 ezer ember szállta meg, hogy Isten igéjének hallgatása mellett szemtanúja legyen e látványos eseménynek. Az ünnepség kezdetét délután 3 órakor harangzúgás és mozsárágyú lövések jelezték. A torony tetejére szánt gömböt szalagokkal ékesítették, melyeket fehérruhás nyoszolyólányok tartottak. A megtisztelő gömbfeltételi örömanya címet Marsalkó Károlyné látta el. A templomajtó közelében felállított szószékről Lukács Ödön, a gyülekezet lelkésze, esperes hirdette az igét és mondott alkalmi beszédet. „Itt áll tehát pompásan, magasra emelkedve immár templomunk tornya, hirdetvén mindeneknek a szeretet, szabadság, béke és felvilágosodás nagy eszméit”. Ezt követően Vass Mihály segédlelkész felolvasta a templomépítés történetét összefoglaló emlékiratot, amelyet a gömbbe helyeztek. (Néhány évvel ezelőtt a toronygömböt leszedték és a benne lévő szétmállott emlékiratot szépen restauráltatták.) Majd a „lelkesült közönség éljenzése közben” felvonták a gömböt a torony tetejére, arra pedig csillagot helyeztek. A torony tetejéről Mezei János ácsmester dr. Szabó Dávid alkalmi versével mondott köszöntőt és kért áldást az építkezés résztvevőire. Közben „a ledobált poharak kedélyes mozgalmat idéztek elő a közönség ifjabb tagjai közt”.

A toronygömbbe helyezett emlékirat

A csillagfeltételi ünnepély Szobonya Andor hárs alatti vendéglőjében népes társasvacsorával zárult. A kedélyes estét egy távirat zavarta meg, miszerint Lukács Ödönt Debrecenbe választották meg lelkésznek. A Nyírvidék tudósítója fájó szívvel már búcsúztatja is a város lelkészét, akinek megválasztása kitüntetés és előléptetés. Azonban a helyiek kérésére a templomot építtető Lukács a maradás mellett döntött és haláláig szolgálta gyülekezetét, városát.

Ugyanebben az évben elkészült az orgonakarzat és az orgona is, így a gyülekezet lelkipásztorával készülhetett a szentelési ünnepségre. Az 1883. július 3-án tartandó ünnepségre már előző nap megérkezett a felszentelést végző Révész Bálint tiszántúli püspök és báró Györffy Róza, Gräfl József főispán felesége, mint templomszentelési örömanya. A megyei és városi tisztikar, Verzár István római katolikus esperes, az ipartársulat és az iparos ifjúsági egylet, valamint hatalmas tömeg fogadta őket a vasútállomáson. Az üdvözlő beszédeket követően a város díszfogatán érkeztek meg a templomhoz, amely elé díszkaput állítottak a következő felirattal: „A szeretet Istenéhez!”. A püspök a parókia épületében fogadta a helyi egyházak tisztelgő küldöttségeit, majd a Széna (ma Országzászló) térről a Rákóczi-induló hangjai mellett vonuló fáklyás menetet, akik ezt követően a vármegyeházán elszállásolt főispánnét is köszöntötték.

Révész Bálint tiszántúli püspök (1816-1891)

Másnap 9 órakor kondult meg a templomba hívogató harang. Pillanatok alatt megtelt az ünnepi díszbe öltöztetett Isten háza, sokan kívül is rekedtek. A püspök vezetésével léptek a templomba a szolgálatot végző lelkészek (Illyés Bálint kisújszállási lelkész, Kiss Áron szatmármegyei esperes, Peterdi Károly beregi esperes, Lukács Ödön, a helyi gyülekezet lelkésze), s közben a gyülekezet orgonakísérettel a 37. dicséret első, majd a 233. dicséret első és harmadik versét énekelte. Ezt a sárospataki főiskolai ifjúsági kar éneke követte, majd a püspök lépett a szószékre, és „imájával az ünneplő közönség lelkét a hetedik égig ragadta”. A lelkészekből alakult tiszaháti dalárda éneke után a gyülekezet lelkésze, Lukács Ödön emelkedett szólásra. Összefoglalta az építkezés éveit, majd kérte a gyülekezetet, hogy „ékesítse fel e templom benső szegletkövét lélekben a szeretet aranyával, hogy lehessen e hajlék valóban szentegyház, vagyis háza az egységnek a testvérszeretetben; a hit tiszta színezüstjével, hogy loboghasson e hajlék falai közt a világ világossága mind az időknek végezetéig”.

A gyülekezet lelkészének alkalmi beszédét követően keresztelést végeztek, majd három ifjú pár örök hűséget fogadott Isten színe előtt, végül kiosztották az úrvacsorát. E magasztos pillanatok után ismét Révész Bálint püspök emelkedett szólásra, aki Isten áldását kérte a templomra, a gyülekezetre, az ünneplő közönségre, a hazára és a királyra. A hálaadó istentisztelet a sárospataki főiskolai énekkar énekével zárult. A Nyírvidék tudósítója szerint a templomszentelés a „különböző felekezetek közötti testvéri szeretetnek ünnepe volt ez városunkban, melynek szép összhangját egyetlen oda nem illő mukkanat sem zavarta meg”, valamint „az ünnepélyről mindnyájan kedves emlékekkel, hangulatteljes kebellel és a kegyeletes buzgóság szent érzelmeivel távozánk; kívánva, hogy adjon az Isten a helybeli református vallásfelekezetnek számos örömnapot és keblében igaz hitet, tiszta erkölcsiséget, testvéri szeretetet”.

A szentelés felemelő pillanatait népünnepély követte. A meghívottak a nagyvendéglőbe siettek, ahol negyed kettőtől közebéd volt. A vendéglő bérlője azonban drága és gyatra minőségű ételeket szolgált fel, így többen étlen-szomjan távoztak. Nem maradt viszont finom ételek nélkül a köznép, akik számára az iskola udvarán terítettek asztalt. Még a püspök úr is elvegyült közöttük és velük szívélyesen társalkodott. Itt Dombi Laci zenéjére éjfélig mulattak, járták a kállai kettőst, míg a templomban hat órától egyházi hangverseny kezdődött, aminek bevételét a templomépítés költségeire fordították.

Az emlékezetes napot este 9 órától a nagyvendéglő nagytermében táncmulatság zárta. A zenét a „Nyírség varázshegedűse”, Benczi Gyula és zenekara szolgáltatta. A bálanyai tisztet a főispán felesége, báró Győrffy Róza töltötte be, aki fehér moaré selyem ruhájában mindenkit elkápráztatott. Ötven pár táncolta az első négyest, „a vidéki szépek a helybeliekkel kedves és feledhetetlen koszorút képeztek”. A résztvevők világos virradtig ropták a táncot.

Felhasznált irodalom:

• Lukács Ödön: Nyíregyháza szabad, kiváltságolt város története. Nyíregyháza, 1886.
• Nyírvidék, 1883. július 8. 1-2. o.
• Nyírvidék, 1883. július 15. 1-2. o.

A templom és a templombelső napjainkban